Dicsőítés MEKDSz-módra 2011.03.28

http://sofarportal.hu/hir/dicsoites-mekdsz-modra

A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, az egyik legjelentősebb protestáns missziós közösség, minden februárban megrendezi a hagyományosan 400-500 főt befogadó Téli táborát Egerben, a határon innen és túlról érkező hívő hallgatók és szeniorok számára. A nagy volumenű eseményen a MEKDSz ernyő-szervezet, az egyetemeken, főiskolákon működő diákköreinek tagjait gyűjti össze, amely évről évre maradandó lelki élmény a táborozók életében.

A négy napos konferencián a reggeli és esti programot egy nagyobb zenés blokk kezdi meg, ami számomra azért különleges, mert protestáns berkekben ennyi emberrel közösen ritkán nyílik lehetőségem együtt imádni az Urat! Többek között, pedig az egyik első és nagyon meghatározó emlékemet is itt szereztem a dicsőítésről, amiért máig hálás vagyok és talán sikerül valamit átadnom belőle.

Mint, ahogy a legtöbb keresztyén rendezvénynek, az egri Téli tábornak is és benne a zenének van egy sajátos arculata. A korábbi évek dicsőítő gyakorlatát három szóval tudnám jellemezni: mélység, erő, profizmus. Egy jól összeszokott szolgáló csapat tért vissza minden évben, gyakran hivatásos zenészekkel. Pontosan tudták hogyan teremtsenek áhitatos hangulatot, és mivel szólítsák meg személyesen ennek a rengeteg hívő fiatalnak a szívét. Közben ők maguk is átélték a csodát, egyszóval az egész tökéletes és tiszteletet ébresztő volt.

Azonban mindenhol szükség van néha megújulásra és a MEKDSz-ben már február elején beköszöntött a tavasz! A bolognai rendszer, meg egyszerűen az idő itt is megtette hatását. A régi magból apukák, anyukák, dolgozó felnőtt emberek lettek, a diákok körében, pedig nagyobb rotáció zajlik. Megjelent egy új generáció másfajta életritmussal, stílussal és zenei világgal, akik között mi páran veteránként már egy csöppet öregnek és UFO-nak érezzük magunkat!

Két éve nyáron kezdett szerveződni a jelenlegi huszonéves dicsőítő zenekar és egy eddig ismeretlen, egzotikus, frissítő illatot hoztak magukkal. A régebbi masszívabb, téliesebb színkompozíció után, a könnyedebb, világosabb árnyalatok is megjelenni látszanak általuk a palettán. Igaz, a mostani tagok is, fiatal koruk ellenére már nagy dicsőítő múlttal rendelkeznek, de más a felfogásuk. Inkább egy kedves, sok spontaneitást megengedő, amatőr csapatnak mutatják magukat, akik nagyon élvezik, amit csinálnak!

Idén legjobban azt a vidámságot és derűt szerettem bennük, amit magukból sugároztak és az alázatot, ahogy a reflektorfényt kezelték. Hiába játszott magas pulpituson a kilenc zenész, egy pillanatig sem éreztem, hogy felettem állnak. Sőt inkább olyan volt, mintha bármikor fölmehetnék közéjük örömzenélni, énekelni, hogy együtt szeressük Istent! Egyébként föl is szólítottak minket már az elején, hogy kapcsolódjunk be, ki-ki a maga helyén és végig tartották a kontaktust a „közönséggel”.

Bár a repertoárjuk még nem olyan széles, mint a régieknek, így a megszokott “Kívánságest” elmaradt, de tulajdonképpen nem is hiányzott. Helyette sokszor adtak ráadást és nagyon igényes, új szövegeket tanítottak nekünk a már ismert dallamokhoz. Minden alkalommal az első sorokba verekedtem magam és ott „táncoltam és tapsoltam” a többiekkel, majd jókedvűen ültem be a pihentetőbb áhitatokra. Persze azért a líraibb énekek sem maradhattak el, de azoknak is teljesen megvolt a maga helye.

A játékuk felidézte bennem, az első Sófár Konferenciámat, ahol tökéletesen megtapasztalhattam az Evangélium örömhírét a muzsikán keresztül! Képzeljétek el ugyanezt egy több százas, de ismerős tömeg részeként! Hihetetlen élmény és nem azért, mert a mennyiség számít… Valahogy a zenében a lelkeink, és a közös jó szándék összeadódik és Isten egészen kézzelfoghatóan megjelenik. Kívánom, hogy mindannyian átélhessük ezt minél többször, újra és újra, legközelebb az áprilisi Virrasztáson!

Detzky Panni