Egy szenior tollából...

Csák Szilárd írása

M.E.K.D.SZ - Mit Ettek Korábban Diák Szentjeink


(Alábbi cikk megírásában alapvetően Lente Boglárka (szerk.: egykori MEKDSZ munkatárs) szakdolgozatára, és a MEKDSZ Kézikönyvében található összefoglalóra támaszkodtam. Segítséget jelentett még Gyurik Viktor, Molnár és Tóth Vera (szerk.: MEKDSZ szeniorok) által, korábbi diákszövetségesekkel készített videofelvételek és az általuk lefényképezett levéltári anyagok is. A szokásos álszerény, kegyes szöveg nélkül állíthatom, hogy a munka oroszlánrészét ők végezték el, nekem csupán a papírra vetés volt a feladatom.)

 

Egyszer Bernhardt Dórától, a rendszerváltáskor újjáalakult Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség első alkalmazottjától hallottam, hogy a különbség a MEKDSZ / IFES valamint egy másik nagynevű, szintén főleg diákok közt működő keresztény szervezet közt olyan, mint mondjuk a Megdonálc hamburger és a házi koszt közt. Magyarul, aki az elsőt kedveli — és olyanok sokan vannak —, az, ha a világon bárhol bemegy egy ilyen frencsájz alatt működtetett vendéglátó-ipari egységbe, akkor mindenhol az adott minőséget kapja, mert szigorú és bevált recept alapján kell mindent elkészíteni. Ezzel szemben az otthoni főztöt ugyan el lehet rontani, de ha jól sikerül, akkor bizony felülmúlja az előbbit. Legnagyobb előnye pedig, hogy — természetesen a főzés világon mindenhol alkalmazott módszerei mellett — minden esetben rá lehet aggatni a “mienk” cédulát. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy ezt a hasonlatot állítólag ő is egy IFES vezetőtől hallotta, de számomra mégis Dóra a kopirájt.)

Ha végigtekintünk a MEKDSZ történetén, akkor mindez nagyszerűen megfigyelhető. Hiszen mi, magyarok, milyen fűszernek köszönhetően is tudjuk a világ legjobb konyháját produkálni? A paprikának. Tény, ezen fűszerünk ugyan az amerikai kontinensről származik, de akkoriban, úgy bő kétszáz éve, még nem a jenkik majmolása miatt vettük át. Hogy ez ellen volt-e ágálás, azt nem tudom, bár lehettek, akik nem tapsoltak az újításnak. Hamarosan azonban senkiben sem merül fel semmiféle kritika, hiszen a külföldről bekerült dolgokban (horribile dictu még az Amerikából érkezettben is) lehet jó, főleg ha azt saját viszonyainkra alkalmazzuk. És ez így történt a mi kis mozgalmunk esetében is.

De térjünk most már végre a lényegre! Sajnos nagyon sokáig, kis hazánkban sem az ökumenizmus volt az atyafiak és anyalányok legfőbb erőssége — még a nyakas protestánsok között sem. Az új nap azonban (a mi esetünkben tőlünk észak-nyugatra) már kezdte bontogatni első sugarait, hiszen 1895-ben megalakult a Keresztyén Diákok Világszövetsége, az World’s Student Christian Federation. Még ebben az évben nálunk járt vezetőjük, John R. Mott, aki igen kedvezőnek látta a hazai lehetőségeket, így 1900-ban már magyar küldöttek is részt vettek a szövetség londoni konferenciáján.

1904. október 23-án, aztán elkövetkezett a nagy nap, és a Budapesti Református Főgimnáziumban hivatalosan is megalapították a MEKDSZ-t, igaz ekkor még a Budapesti Református Ifjúsági Egyesület, a BRIE részeként. Elnöke a református lelkész Balogh Ferenc, titkára pedig a szintén ugyanezen színekben versenyző Forgács Gyula lett. Talán ez a kálomista kötődés is oka lehetett, hogy a hívő testvérek közt meglévő ellentétek elsimításában a diákszövetség ekkor és ilyen formában még nem segít(het)ett. De ahogy a paprika is igen hamar diadalmaskodott a magyar konyhában, úgy a keresztény diákok közti munka is gyorsan sínre került. 1907-ben ugyanis Visegrádon megrendezték az első konferenciát, ahol a — mindössze — tíz küldött megállapodott, hogy elölről kezdik a munkát és a diákok egyéni megnyerésére törekednek. Az országos munka kezdetét is innentől szoktuk számítani, hiszen ettől fogva egyre több bibliatanulmányozó-csoport működött az országban, és a konferenciák látogatottsága is örvendetesen gyarapodott. Amolyan áttörést jelentett az ökumenében John Mott 1909-es látogatása, amikor a budapesti Újvárosházán és más városokban tartott előadásain már római katolikusok, mi több, zsidók (vagy ahogy azt nem oly’ rég hallhattuk, Ábrahám véréből származók) is jelen voltak.

Mott látogatása hatására értették meg a diákok, hogy az egész diákkörösdiben sokkal több van, mint azt korábban gondolták volna. Nem egy felekezet akarja kiterjeszteni csápjait a másik akolba tartozó hívő derékhadra, és nem is valami nyugatról behozott, a büszke kurucokat elnyomni akaró labanc ideológia készül rátelepedni ifjainkra. Itt valóban Krisztus evangéliumának hirdetése áll a középpontban! Mi sem jobb bizonyíték eme megvilágosodásra, minthogy ettől fogva a katolikus testvérek is képviseltették magukat a diákkörökben.

De eleink nem elégedtek meg ennyivel! Ettől kezdve alkalmazták az első főállású utazótitkárt, ifj. Victor János személyében, akinek a bérét fele részben a deákok adták össze felajánlásaikkal. Sőt mi több, a vezetők ránk nézve is elfogadták a Világszövetség — mai napig érvényes — céljait. Ezek: 1. a diákokat Krisztushoz vezetni; 2. a diákok lelki életének elmélyítése; 3. Krisztus országának világméretű építésére toborozni diákokat.

Igen ám, csakhogy egy valamire való szervezet nem lehet meg újság nélkül! Történt hát, hogy Mott testvér látogatásának évében útjára indult a diákszövetség lapja, a Diákvilág, melyet nemsokára — 1917-ben — egy középiskolásoknak készült lap, Az Erő követett. Előbbit 1936-tól a Pro Christo váltotta fel. 1910-ben — egy szervezet sarkalatos szükségleteként — elfogadták az alapszabályt, és hamarosan a szárnyait bontogató emancipáció keretében megkezdődött a munka a diákhölgyek körében is.

1911-ben, egy újabb dilemma merült fel. Mi legyen a már végzett diákkörösökkel? Persze, hogy az akkoriak előtt is kézenfekvő volt a megoldás! Megalapították hát a Keresztyén Végzett Diákok Országos Körét, a KVOV-t. Talán mondanom sem kell, hogy ők aztán, jó szeniorokhoz méltóan, minden téren segítették a kicsiket.

Mivel azonban a hívő diákok is emberek, ráadásul a háború és az utána következett új politikai irányzatok sok hallgatóban nyomot hagytak, 1920-ban egy amolyan önvizsgálat után megállapították, hogy a MEKDSZ elsődleges célja a diákok közti evangelizálás és a közösség gyakorlása. Az anyagi hátteret pedig a tagok és a szimpatizánsok adományaiból kell előteremteni! Ez a szemléletváltás aztán meghozta a gyümölcsét — no, meg az áldást is —, hiszen egy, a paprika őshazájából érkezett komolyabb összegnek köszönhetően, megvásárolták a Diákok Házát, mely az akkori, igen komoly szállásínséges időszakban, mintegy száztíz diák számára nyújtott kvártélyt. Ekkor került a Diákszövetség használati jogába Tahiban egy fennsík, mely 1922-től kezdve a nyári táborok rendszeres helyszíne lett. Ez eleinte semmi infrastruktúrával sem rendelkezett, de 1927-től kezdve, egy ötletes kezdeményezésnek, a téglajegy akciónak és egyéb adományoknak köszönhetően egyre komfortosabb lett.

1924-ben aztán végre elkövetkezett egy újabb várva várt nap, hiszen ettől az évtől kezdve — húsz évvel a megalakulása után — a MEKDSZ teljes jogú tagja lett, az akkor már InterVarsity Fellowshipre (IVF) átkeresztelt Nemzetközi Diákszövetségnek.

Mielőtt azonban továbbhaladnánk a történeti események felsorolásában, tegyünk némi kitérőt, és vessünk egy pillantást arra, mit is jelentett az előttünk lévő nemzedékek számára (de voltaképpen számunkra is) a mozgalmunkba nyugatról beszivárgott fűszer. Hisz sokak és sokunk számára ez adta azt a bizonyos, oly kedves zamatot! Íme tehát a MEKDSZ / IFES paprikás ősi receptje:

Először is, végy egy jó adag felekezetköziséget (ha ez nincs otthon, megteszi az ökumenizmus is)! Akik ebbe ilyen vagy olyan formában belenőttek, azoknak ez nem jelent(ett) problémát, de akik felekezetükből kitekintést csupán mások által felállított prizmán keresztül kaptak, azok számára mindez furcsán hatott. Azonban elsősorban nem is a diákkörökbe került, ilyen-olyan egyházakból jött diákoknak okozott ez gondot, hanem az egyházak bizonyos vezetőinek. Féltették ugyanis az ifjaikat. Akik ismerik a generációk közti örök különbségeket, azoknak ez nem meglepő, csakhogy ők — főleg persze az ismeretek hiánya miatt — inkább saját egyházukat kikezdő veszélyt láttak a MEKDSZ-ben. Szerencsére ez a hozzáállás csupán egy-két generációt jellemzett, ezután végleg eltűnt. Egyértelművé vált ugyanis, hogy a Diákszövetség nemhogy elszipkázni nem akar senkit, hanem éppen ellenkezőleg, a diákköröket is megjárt diákok sokkal inkább megerősödve tevékenykedtek ezután saját egyházaikban. Azt hiszem, azt mi, mai generációk is elmondhatjuk, hogy az egyik legtöbb, amit a MEKDSZ-től kaptunk, az ökumenizmus volt. És ez — végignézve vagy elolvasva korábbi diákkörösök beszámolóit — gyakorlatilag végig az egyik legfontosabb és legerősebb oldala volt mozgalmunknak. Hitviták gyakorlatilag nem voltak, vagy ha igen, azok is inkább vicces formában.

Az ezen a téren jelentkező gondok viszont néha igen erős formában törtek felszínre, hiszen bizonyos református körökben még az iskolákból való kizárás veszélye is felmerült. Később az evangélikus egyház részéről kezdtek ferde szemmel tekinteni a Diákszövetségre, így a két világháború között a MEKDSZ-en belül külön frakciót is alapítottak. Azonban nem váltak ki! Ugyan külön istentiszteleteket tartottak — a tahi táborban még külön helyük is volt —, saját titkárt alkalmaztak, de hamarosan az ottani hivatalos személyek is belátták, a felekezetköziség csak erősíti az egyháztagokat, nem pedig leválasztja egyházukról.

Ezek után, mindezt spékeld meg egy jó adag bibliatanulmányozással! Talán számunkra, mai generációk számára már ez is természetesnek tűnik, de a múlt század elején még újdonságként hatott. Akkoriban ugyanis az egyetemekre és főiskolákra teológiailag és bibliaismeret terén — valljuk be, — nálunk sokkal műveltebb generáció került. A Szentírás kiscsoportokban történt újszerű olvasása azonban valamennyiük számára életre keltette a sokszor csupán száraz ismereteket. Elő mertek állni kételyeikkel, őszintén meg merték osztani esetleg eretneknek számító gondolataikat, viszont végig a Biblia jobb megismerése vezette őket. Ennek alátámasztására álljon itt Révész Imrének, a híres református teológusnak a visszaemlékezése: „A Bibliát a Diákszövetség ismertette meg velem úgy, mint az Élet könyvét és mindennapi lelki kenyeret (tehát nemcsak mint textusgyűjteményt, vagy mint boncolnivaló irodalmi kadávert!) s a Diákszövetség bibliaköreiben ismerkedtem meg először azzal a bibliatanulmányi munkával, mely nélkül ma úgy a magam, mint a reámbizottak számára béna volna a pásztorságom.”

Mivel a bibliatanulmányozás, az egyik éves beszámoló alapján, a MEKDSZ „ügyének lényege” volt, arra mindig is odafigyeltek, hogy alaposan felkészült vezető vezesse az alkalmakat. Ez szolgálta ugyanis talán legjobban az evangélizációt. Ami azonban a valódi új ízt jelentette a diákok számára az — a MEKDSZ bibliatanulmányozó-szentháromság, a megfigyelés, értelmezés, alkalmazás közül az utolsó — az alkalmazás volt. Mindig szántak ugyanis időt arra, hogy ki-ki megoszthassa a többiekkel, mit kapott az igéből.

Végül az egészet keverd össze, pácold majd főzd a táborozás nevű edényben! Ezt több napig tedd! Ugyanis itt érik és fő össze valódi egésszé az étel, mely, ha jól sikerül — márpedig nehéz elrontani, hiszen igen kitűnő szakácsok sürgölődnek a kondér felett —, mind a tíz ujjadat megnyalod utána! Valószínűleg valamennyien egyet értünk abban, hogy a MEKDSZ diákköri vagy nyári és téli táborok nélkül nem lenne és lett volna az, ami. És ez így volt eleink esetében is. A háború előtt szinte természetes volt, hogy sokan keresztény vagy vallásos családban nőttek fel. Talán ennek is betudható, hogy többen kiábrándultak vagy egyszerű ifjonti lázadásból a maguk módján zúgolódni kezdtek az addig átéltek ellen. A MEKDSZ néha melegágya volt az ilyeneknek. Ők viszont éppen azért jártak örömmel táborozni, mert ha valaki csalódott is a hitében, arra nem néztek ferde szemmel a többiek. Olyan formában ismerhették meg a kereszténységet, amire máshol nem volt lehetőségük. Akár a többiek, ők is lazán öltözködhettek, közvetlen és őszinte hangulattal találkoztak, népdalokat tanulhattak. Ami szóba került, arról valódi beszélgetés alakult ki.

A tahi táborok külön színfoltja voltak a „sátrasok”, akik azután is sátorban aludtak miután a házak már felépültek. Nagyrészt lelkészcsemeték tartoztak ide, akik az otthoni — számukra esetleg kiüresedett — hívő élet ellen lázadtak. Ezt többek közt azzal is kifejezésre juttatták, hogy mezítláb járkáltak a táborban. Őszintén keresték viszont a hit számukra járható útját, melyben nem kisebb személy, mint Karácsony Sándor volt segítségükre.

A MEKDSZ séfjei tehát gondoskodtak arról, hogy lehetőleg senkinek a gyomrát se feküdje meg ez az újfajta fűszerből készült étek. Tudniillik többször is kihangsúlyozták, hogy a szövetség elsődleges feladata a deákok közti munkálkodás. A világháborút követő forradalmak után külön is lefektették, hogy a Diákszövetség sem a politikában, sem a közéletben, sem pedig az egyházak életében (hivatalosan) nem akar tevékenykedni. (Ha azonban valaki egy kicsit is logikusan gondolkodik, rá fog jönni, a diákkörösök közt számtalan tehetség van, akik később ilyen vagy olyan formában illetve szinten, az ország, a társadalom és az egyházak vezetői lesznek.)

Sajnos mind a mai napig örök vita, vajon a csípős paprikával készült étel-e a jobb, vagy pedig az édesnemessel. Én ugyan nem vagyok öregember, de még nékem is vannak emlékeim arról, egyesek mennyire nagy ügyet tudnak csinálni abból a bizonyos „t” vagy „ty” betűből. Hiszen valakinek akár az élete is függhet attól, hogy keresztényt vagy keresztyént mondunk! Neveletlenség lenne a részemről szalonképtelen jelzővel illetni az ilyetén gondolkodókat (mi több, én büszke protestáns létemre, biza keresztényt mondok), de vegyék már észre, hogy a vita gyakorlatilag annyi, mintha a paprika erejéről vitatkoznánk! (Mi sem jobb bizonyítéka ennek, mint hogy annak idején a diákkörünkben végre feltűnt pápista társunktól hallottam az egyik téli konferencián, hogy mennyire jó, hogy itt mindenféle félreértés nélkül lehet keresztényt és keresztyént is mondani, mert egyek vagyunk.) A MEKDSZ vezetőit azonban furfangos fából faragták, és ezen a téren is kifőztek valamit, hiszen 1926-tól fogva új nevet találtak maguknak: Magyar Diákok Pro Christo Szövetsége. (Amíg erre a megoldásra nem jutottak el, sokáig kompromisszumként Magyar Evangéliumi Ker. Diákszövetségnek nevezték magukat.) Nem tudom, volt-e köztük ügyvéd, de igen elegáns huszárvágással oldották meg ezt a komoly teológiai problémát. Ettől fogva tehát nem lehetett senkinek sem kifogása vagy (ha kevésbé akarok rosszmájú lenni) lelkiismeret-furdalása a Szövetségbe való belépés miatt. Édes paprikával készítették hát ezután az ebédet, de az asztalra kikészítették mellé az Erőspistát is.

És az új menü ettől fogva már a kényes gyomrúak számára sem jelenthetett gondot. A Szövetség újból virágzásnak indult. Olyannyira, hogy a Világszövetség mert gondolni egy nagyot, és 1937-ben nálunk tartotta meg nemzetközi konferenciáját. Ezen pedig nem kisebb előadó tartott előadást, mint a norvég Olef Hallesby.

A második világháború után a Diákszövetség életében is komoly változások következtek. A gyomrok megedződtek, így ismét a MEKDSZ lett a hivatalos név. Elnöknek nem mást, mint — a szerénytelenség nélkül legnagyobb magyar pedagógusnak tekinthető — Karácsony Sándort választották meg. Titkárnak Kontra György professzor urat kérték fel.

A háború utáni évek sokakban új reményt keltettek, hiszen egy igazságtalan rendszert hagytak maguk mögött, és valami új látszott elkezdődni. Érdekes színfoltja volt ennek az időszaknak, amikor egyesek a reformátusok berkein belül szerették volna elterjeszteni Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításainak eredeti, vágatlan verzióját. Mindezt ritmikus, azaz elevenebb formában énekelve. Ügyük hivatalos körökben nem talált támogatásra. Sebaj, ekkor jött a MEKDSZ, és egyfajta alulról jövő engedetlenségi mozgalmat indítottak. Karácsony Sándor kiadóján keresztül ugyanis kiadták az eredeti változatot.

A jobb világban reménykedőknek azonban csalatkozniuk kellett, mert valami sokkal igazságtalanabb és kegyetlenebb rendszer következett. A MEKDSZ számára is eljött az elkerülhetetlen. Már a háború alatt bombatalálat miatt elpusztult Diákok háza elvesztése is komoly — de nem végzetes — érvágást jelentett. Az egyesületek feloszlatására vonatkozó belügyminisztériumi rendelet — egy ideig — ugyan megkímélte a szövetséget, de az órái meg voltak számlálva. Állítólag a késlekedés oka az volt, hogy Rajk László, akkori belügyminiszter még korábban részt vett a MEKDSZ bizonyos alkalmain, amelyek igen jó benyomást keltettek benne. Ő azonban hamarosan hidegebb helyre (onnan meg?) került, így 1949. februárjában a MEKDSZ vezetősége kimondta a szervezet önfeloszlatását.

Ez az év a nemzetközi keresztény diákéletben is változást hozott, hiszen az IVF eddigre sok tekintetben eltért eredeti célkitűzéseitől, ezért az ezzel egyet nem értő diákok megalapították az IFES-t, az International Fellowship of Evangelical Students-et. Ez azonban már nem érintett minket.

De nemzetközi diáktestvéreink nem felejtkeztek el rólunk a gulyáskommunizmus ideje alatt sem. (Jé, még az elvtársak sem idegenkedtek az amcsi fűszertől, de feltehetőleg ezen véleményük kialakításakor sokat nyomott a latban, hogy az is vörös. Mindegy, legyünk jó keresztények, és ne irigykedjünk!) Szóval a hetvenes években Angliából Magyarországra küldték Chris Davies-t, aki megpróbálta összegyűjteni a felsőoktatási intézményekben tanuló hívő diákokat. Ez sikerült is neki, de csak mindenféle egyéb ürügy címén — születés- és névnap, gulyásparty — tarthattak összejöveteleket. Így viszont elmondhatjuk — és mennyire jól mutat ez szövetségünk életrajzában —, hogy nekünk is volt underground időszakunk.

Hamarosan a hazai diákok is aktívabbá váltak, így 1978-ban Kovács Zoltán megszervezett egy nyári diáktábort, melyet aztán egyre több követett. Akkoriban Diák Bibliakör névvel illették magukat, és egy idő után Herjeczki Kornél lett a vezetője. Sok dolog képlékeny volt még ebben az időben, és annak is fennállt a veszélye, hogy a Diák Bibliakör elveszíti függetlenségét, ez azonban nem következett be. A nyári táborok látogatottsága pedig folyamatosan növekedett, így 1986-ban már 150-en voltak jelen.

1989 aztán mozgalmunk esetében is újat hozott, hiszen ebben az évben hivatalosan is, régi nevén újjáalakult a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség. A mai kor követelményei ugyan a gasztronómia területére is betörtek, így egyre népszerűbb a reformkonyha, de a jól bevált IFES recept a mi igazi magyar fűszerünkkel elkészítve, lepipálhatatlan csodákra lesz képes ezután is.


Kattints ide és felvarázsollak a lap tetejére :)